02 ápr 2020

Figyelek…

Eltelt több, mint egy hét. Figyelek. Legbelül tudom, hogy nem is szabad talán most mást tenni, csak figyelni. Figyelem az emberek reakcióit, véleményét, figyelem a sok-sok információt, hírt, álhírt, figyelem a családom, a barátaim, a környezetem, az országom, de leginkább figyelem magam.

Van, akikben félelem és bizonytalanság, van, akikben nyugalom és harmónia. Van, akin maszk van, vagy ki sem megy a lakásából, van, aki kineveti ezt. Van, akinek üzen a Föld, van, aki csak egy gonosz vírusra gondol. Van, akinek megáll az élet, van, akinek most indul el igazán. Különbözőek vagyunk, különböző érzésekkel, gondolatokkal, különböző hittel és céllal. Mindenki a saját valóságában, ahol egyre kevesebb közös metszet fedezhető fel.

Csak figyelek, és azon gondolkozom, hogy honnan indult el ez a lavina, hol és mikor váltunk ennyire különbözővé? Hol szűntek meg a közös célok, hol rontottuk el? Pedig a legnagyobb lehetőség rejlik az emberben azáltal, hogy elmét kapott, s ezáltal lett a „teremtés koronája”.

Figyelem magam, velem mi történik? Megállt vagy elindult valami?

Rengeteg munkám, hitem, energiám, pénzem és időm van azokban a dolgokban, amikkel foglalkozom. Legyen az a munkám, vagy éppen a sport, amit űzök. Az utóbbi öt-tíz évben igazán nagy változást tapasztaltam az engem körülvevő emberekben. Trénerként, coachként számos emberrel találkoztam munkám során és küldetésemnek tekintettem, hogy felébresszem bennük a fejlődés igényét. Szinte folyamatosan – tisztelet a kivételnek – azt tapasztaltam, hogy az egyéni érdekek eltapossák a közös célokat, már ha léteznek egyáltalán ilyenek az adott közösségben. És ezek csak érdekek, nem célok, nem álmok, nem az egyén harmóniáját támogató törekvések, csupán önös érdekek a materiális világban. Értékítéletek és minősítések tömkelege, anyagi javak csupán, amelyek mellett már eltörpülnek azok a valódi értékek és miértek, amelyek közelebb visznek egy boldog, kiegyensúlyozott élethez. Abszurd, hogy tanítanunk kell magunkat és másokat arra, hogy legyünk többet a jelenben, hogy éljük meg az érzéseinket és ne elfojtsuk azokat. Meg kell tapasztaltatnunk egymással, hogy milyen érzés valóban figyelni, gyakorlatokkal kell visszahoznunk azt az állapotot, amit már sajnos nem élünk zsigerileg, mert kiöltük magunkból. Szívből hiszem, hogy elpusztíthatalan, szívből hiszem, hogy nem tudtuk teljesen eltörölni azokat a képességeket, amelyekkel újra a természet részeivé válhatunk.

Figyelem a kutyáim, ők sosem tagadják meg önmagukat. Lehet, hogy nincs olyan kifinomult elméjük, mint nekünk embereknek, lehet, hogy nem képesek felhőkarcolókat építeni és milliárdos cégeket vezetni, de egy biztos, hogy közelségükben nem akarok megfelelni, nem akarok versenyezni, nem akarok győzni. Eddigi egész életemben tőlük tanultam a legtöbbet az életről. Sohasem játszmáztak velem, sohasem akartak fölém kerekedni, sosem domináltak az érdekeikkel. Most is tőlük tanulok. Csak figyelem őket és próbálom követni azt a zsigeri nyugalmat, örömöt, harmóniát, amit képviselnek. Szépen lassan átértékelődik bennem ez a sok-sok év, amit volt, hogy én is az egyéni érdekeim mentén alakítottam.

Hálás vagyok azért, hogy van időm valóban figyelni, hogy van időm átértékelni mindazt, amiért bár sokat tettem, de többnyire nem volt időm feldolgozni, ünnepelni, elengedni, átértékelni, újra gondolni.

Szóval számomra elindult egy mélyebb, értékesebb önismereti munka és megállt egy felszínes, rohanó, értékvesztett állapot. Hiszem, hogy sokaknak üzen most a Föld és nem csupán egy vírust látnak. Hiszem, hogy sokak élnek a lehetőséggel, és értékelik az időt, amelyet a saját fejlődésükre és harmóniájukra fordíthatnak. Hiszem, hogy a Föld üzenete többeknél célt ér, képesek leszünk közösen értelmezni és együtt megyünk tovább!