Egész jól ment.
Próbáltam balanszírozni: legyünk tájékozottak, olvassuk el a híreket, de ne töltsük tele magunkat a ‘világvégevan’ érzésig információval. Mondogattam magamnak, hogy minden OK, együtt vagyunk, itthon vagyunk, nem megyünk sehova, mert felelősen gondolunk egymásra, a világra. Finomakat főzök, mert még minden kapható, nagy sétákat teszünk a közeli erdőben a kutyákkal. Nagymamát ellátjuk élelemmelaz ajtaja elé helyezve. Tartjuk a lelket is benne: ő az erkélyen mi előtte a füvön kempingszéken és sztorizgatunk.

Minden rendben lesz. Sokat fogunk tanulni ebből a járványból. Megtanuljuk, hogy mi az ami igazán fontos és mi az amiről, csak azt hittük, hogy az. Megérezzük milyen lelassulni, befelé fordulni, tisztábban élni. Ó, hogy milyen emelkedett vagyok már most. Idő kérdése és levitálok – gondoltam még tegnap. Majd egyszer csak a sétából hazatérve valaki (kedves, de egyértelmû kérésem ellenére) beengedte a kutyát – még lábmosás előtt – a pont aznap fertőtlenített padlóra.

Na és erre! A semmiből előhúztam egy …hát talán a hisztériás nagyrohamhoz leginkább hasonlítóprodukciót. Honnan jött? Láttam én magam kívülről (megvolt az idei testen kívüli élményem), de egyszerûen nem tudtam leállítani magam. Nagyon kellett kiabálnom és mégegy ajtót is tiszta erőből be kellett csapnom.

Hoppá! Nagyon úgy néz ki, postponálnom kell alevitálást. Csak fél órával azelőtt néztem szánakozva egy apukát, ahogy kislányát az erdei sétából visszatérve irritált hangon utasítgatta: Ne érj semmihez! Ne érj semmihez! – mondogatta, majd kivett az autóból egy vállra akasztható permetező szerkezetet (!) és körbefútja az ajtókilincseket. A kislány megadóan várta a mûvelet végét, majd lehajtott fejjel beszállt azautóba. Szegény gyerek – gondoltam – mennyire nem érti mi is történik most körülötte. Szegény apuka is. Mennyi gond lehet a fejében, mennyi aggodalom. Mindannyiunknak. Azt már ismerem milyen az, amikor éppen rágódom valamin és ‘benyit’ valaki féltve őrzött rossz gondolataim közé.

Nagyjából ismerem a lehetséges reakcióimat és kezelem is őket aránylag jól (bár, ha a férjemet kérdezzük…). Az is megvan, amikor a családomból, munkatársaim vagy barátaim közül valakit hasonló hangulatban találok. Ismerem őket, tudom kb. mi várható és alkalmazkodom a helyzethez így vagy úgy. Na, de az, amikor mindenki – tényleg MINDENKI és EGYSZERRE –, aggodalommal teli, kiszolgáltatott, sarokba szorított, elkeseredett, félelemmel küzdő, bizonytalanságban élő, na azt még eddig nem ismertem. Meg azt sem próbáltam még, milyen 24/7-ben itthon lenni együtt, amikor nincs más ingerünk, nem pihenjük ki egymást a munkahelyünkön, a suliban vagy a barátainkkal beszélgetve, csakis itthon, nagyon közelre zárva, menekülő út nélkül létezünk sokáig – vagy lehet, hogy még annál is tovább.

Túlzás nélkül: kommunikációs fekete pálya! Hogy lehet ebből jól kijönni? Mit lehet ebből tanulni? Hogyan lehet ebben a helyzetben fejlődni? Lehet. Kell. És ha ebben a szürreális helyzetben kigyakoroljuk, akkor bárhol, bármikor kisujjból kirázzuk majd.

Szóval, most elsőre elnézem magamnak ezt a nagyhisztit. Aztán készítek valami finomat az elszenvedőknek ès elmondom, a szitut, ahogy én láttam, meg azt, hogy milyen érzés volt nekem benne lenni, meg azt, hogy mire lett volna abban a pillanatban szükségem, és végül megkérem őket egyszerûen, hogy tartsák csukva az előszobaajtót. Remélem, néha majd azért nyitva hagyják, mert igazából fantasztikus érzés volt becsapni. Mekkorát szólt! Lehet, hogy rászokom. Vagy inkább arra szokom rá, hogy megtartsam azt az érzést, amiből egy kicsi megcsillant, amikor a fertőtlenítő szert permetező apukát figyeltem.

Azt hiszem most értettem meg igazán az empátia szó jelentését. Sok mindenben nem tudtam azonosulni az apukával, de valahogy megéreztem, hogy mit érez, felismertem, hogy mire van szüksége. Kimerevedett a kép és egy buborékban a pasi fölé volt irva: FÉLEK, egy másikban: BIZTONSÁGRA VÁGYOM. Ez a korona helyzet valamit könnyebbé tesz: együttérezni másokkal, mert egy hajóban evezünk (fertőzött csúnya vizeken). Van, aki permetez, van, aki ajtót csapkod, ugye… Az érzés ugyanaz; a félelem, az igény ugyanaz; a biztonság keresése. ő is láthatatlan kórokozókkal harcolt az autóján és a kislányát próbálta biztonságban tudni, és én is ugyanezt tettem az előszobapadlóval és a saját családommal. Eközben mindketten iszonyú hangulatot árasztottunk szeretteinkre. Most könnyû volt empatikusnak lennem, hiszen ugyanazokkal a nehézségekkel küzdünk egyszerre mindannyian.

Remélem, nem felejtem el ezt a tapasztalatot, akkor sem, ha ennek a kórságnak vége lesz. Nem kell feltétlenül közös nehézségnek állnia furcsának tûnő reakcióink mögött, állhat mögöttük száz és száz különböző nehézség. Fogadjuk el, hogy mindenkinek az adott pillanatban a sajátja a legnagyobb teher. Próbáljuk megkeresni a pontos érzést és a pontos igényt a konfliktusainkban, meséljük el a másik félnek és hallgassuk meg az övét is. Nem biztos, hogy nagyon messze lesznek egymástól. Figyeljünk! Most van időnk.